Sémáink, és a sématerápia lehetőségei

Guy Billout

A sématerápia kidolgozása a nyolcvanas évekre tehető, Jeffrey Young amerikai pszichológus nevéhez fűződik. Tizennyolc maladaptív, vagyis alkalmazkodást nehezítő sémát határozott meg, melyeket gyermekkorban kialakult, a kapcsolatok működéséről és ezekben a relációkban önmagunkról szóló lenyomatok, tanult alapélmények határoznak meg. Minden későbbi kapcsolati helyzetben, különböző módokon, de ez a sémaműködés kapcsol be. Ha például valaki a kudarcra ítéltség sémájának rabja, gyermekként nagy valószínűséggel azt tanulta meg, hogy ő csak rosszul képes teljesíteni, kudarcos énképpel rendelkezik, mert szülei kritizálták, vagy mindig többet vártak tőle. A sémával azonosulva abban hitben éli meg a kihívásokat, hogy neki ez úgysem fog menni. Így jellemzően tényleg elkerüli a siker, mert szorongásából kifolyólag nem képes kihozni magából a maximumot. Ám ugyanebben a sématartományban maradva reagálhat túlkompenzáló módon is, vagyis arra teszi fel az életét, hogy bebizonyítsa, mégis csak sikerülhetnek a dolgok, miközben mélyen belül a kudarcra ítéltségtől retteg. Az elkerülő típusú személy kerüli azokat a helyzeteket, ahol szembesülhet kudarcra ítéltségével. Meg sem adja az esélyt önmagának, például elfelejti a vizsgaidőpontot, vagy egyáltalán nem készül rá, halogat, és kibújik a feladatok alól.

A séma egy szűrő, melyen keresztül érzékeljük, lereagáljuk a világot, és benne saját magunkat.

Maga a séma kifejezés Sir Frederic Charles Bartlett angol pszichológus nevéhez fűződik, aki az 1932-ben megjelent Az emlékezet című könyvében használta először. A szó mintázatot jelent, meghatározása szerint önmagunkra és a minket körülvevő környezetre vonatkozó, jellemzően tudattalan hiedelmek, meggyőződések, melyek ismétlődések hatására alakulnak ki.
Kisgyermekként a felénk irányuló elfogadástól, a biztonság érzésétől, érzelmeink megélésének és kifejezésének lehetőségeitől függ, milyen képünk alakul ki a világról. A sémák egyfajta rendezőelvként jelennek meg. Erős lenyomatként maradhatnak bennünk, és a későbbi élettapasztalatokat is meghatározzák. A negatív kognitív, vagyis megismerésen alapuló sémák megkövesedett, tévedésen alapuló mintázatok, melyek alkalmazása során jellemzően vágyaink és szükségleteink elutasítása, figyelmen kívül hagyása történik.

A maladaptív sémák meggátolják a helyzet számunkra termékeny megoldását.

Érzéseink jogtalannak való megélése által már a másik személy valósan megjelenő elutasítása előtt elfogadhatatlannak bélyegezzük azokat, és lemondunk a betöltésük lehetőségéről. Például az elhagyatottságot gyermekkorban átélt személy évekkel később más szituációkban, más személyekhez kapcsolódva sem képes bízni. A csökkentértékűség sémájával élő egyén pedig nem képes reálisan megítélni teljesítményét, leértékeli önmagát, újra és újra önmaga hiányosságaiból eredeztethető szégyent él át kapcsolataiban.

Miért maradnak fenn mégis ezen sémák, ha működésük számunkra káros?

Mondhatni ez a 22-es csapdája, ugyanis pont létük akadályoz minket a nekik ellentmondó, pozitív tapasztalatok megszerzésében. Terápiás segítségre akkor van szükség, ha az alkalmazkodást megnehezítő sémák eluralják gondolkodásunkat, megnehezítve ezzel a mindennapjainkat, hétköznapi életünket.
Mivel ezek a működések nem tudatosulnak, a kliens sokszor életének elviselhetetlenné válásával keresi fel a segítő szakembert, akivel az elzárt érzelmekhez való hozzáférési utat járják be. A páciensnek meg kell tanulnia felismerni és kifejezésre juttatni valódi szükségleteit. Megengedni sebzett gyermeki lényének a szembenézést, felismerni a vágyak betöltését megakadályozó mintázatokat, és egészséges felnőtt énrészével együttérzően átsegíteni önmagát a fájdalmon.

Beazonosítani a kora gyermekkor óta pulzáló hiányt: a sématerápia egyik legfontosabb feladata.

A tizennyolc sématípus öt fő csoportra osztható: elszakítottság és elutasítottság, károsodott autonómia és teljesítőképesség, károsodott határok, kóros másokra irányultság, illetve aggályosság és gátlás. Ezek egyikét, a kóros másokra irányultság sémáit vesszük most górcső alá.

A kóros másokra irányultság sématartományában mozgó egyén figyelem fókusza kifelé irányul, másokra koncentrálva éli az életét. Visszatérő kérdései: Mit gondolnak rólam, a viselkedésem milyen reakciót vált ki a környezetemből, hogyan feleljek meg, ki mit szól hozzám? Gyökere az elfogadás szükséglete, önmagunk szabad kifejezésének vágyával. Általában a kisgyermekkorban megjelenő én-kommunikációra való szülői reakció határozza meg. Hogyha kapcsolati sérülés éri az egyént ezen a területen, három féle séma alakulhat ki a ennek hatására: behódolás, önfeláldozás, és az elismerés hajszolásának mintázatai. Mindhárom egyfajta önjutalmazó viselkedés, a szeretet megszerzésére irányul.

Behódolás

Erős külső kontroll irányítja a behódolás sémája alapján élő személyt. Egy vélt, másoktól, tehát kívülről érkező, a viselkedés hatására bekövetkező reakció áll a behódoló egyén döntéseinek motivációs hátterében. Frusztrációval párosulhat, hiszen ilyenkor a döntések nem feltétlenül vannak összhangban a belső igényekkel, de a megfelelés vágya mindennél erősebben válik meghatározóvá. Jellemzően szigorú, autoriter, kontrolláló szülő mellett eltöltött gyermekkort találunk a háttérben.

Önfeláldozás

Az önfeláldozó karakter, az önfeláldozás fogalma pozitív attitűdként él a mindennapi, keresztény szóhasználatunkban, ám érdemes közelebbről megvizsgálni a jelenséget. Sémaként működve saját magunk kóros és káros háttérbe szorítása figyelhető meg, az önmagunkkal való negatív bánásmód mintázataként. A másik személy vélt vagy valós vágyai, igényei, reakciói a meghatározóak, ám az egyén oly mértékben rá van hangolódva a külső környezetre, hogy már saját szükségleteit szinte fel sem ismeri. A belső táj idegenné vált, az érzelmek elnyomásban vannak tartva, a figyelem és törődés teljesen kifelé fordul. A behódolással szemben ez egy belső kontrollos viselkedéstípus. Általában ezekben az esetekben a szülőmodell valamilyen szempontból gyenge. Betegség, függőség, vagy mentális nehézségek miatt nem képes ellátni a feladatát, így a gyermek válik önmaga szülőjévé, és próbálja kitapogatni a környezetének leginkább megfelelő, és ezáltal őt valamennyire biztonságban tartó viselkedési formákat.

Az elismerés hajszolása

Ebben az esetben alapvető túlélési szükségletként épül be a külső környezet pozitív visszajelzése, olyan viselkedéseket kiváltva, melyek elismerést hoznak az egyén életébe. Ezek a megerősítések ajándékozzák meg a személyt a szeretve levés érzésével.
Vágyi Petra sématerapeuta Sémáink fogságában című munkájában alapos és áttekintő képet kaphatunk minderről, a könyv hatékony segítséget nyújhat felismerni, melyik sématartomány határozza meg viselkedésünket. Személyes segítői folyamatban pedig lehetőségünk nyílik a gyógyulásra.

Ha úgy érzi, elakadásában szakértői segítségre van szüksége, bátran keresse az Eleos-Education munkatársait lelkigondozói adatbázisunkban található elérhetőségeinken!