Önkéntesként a háború idején - 1.rész

 
Már több mint egy hónapja tart a háború Ukrajnában. Végh Juti az első hetekben az országból menekülő családokat segítette önkéntesként. Végzettségét tekintve tanító, jelenleg rendezvényszervezőként dolgozik. A gazdagréti gyülekezet tagja már tizenöt éve, második otthonának érzi. Ennek ellenére legszívesebben nem felekezethez kötődően definiálja hitét, inkább egyszerűen Jézus követőjének vallja magát.

- Miért döntöttél úgy, hogy önkéntes segítő leszel?
- Ez egy nagyon jó kérdés, mert érdekes a története, hogy miért is kezdtem el. A háború kitörése sokkolt, teljesen lefagytam. Néztem a képeket, követtem a híreket, miközben láttam, hogy körülöttem sokan a tettek mezejére lépnek, és segítenek. Erős bűntudatom lett, hogy én miért nem.
Azt gondoljuk, hogy Isten elvárja tőlünk, hogy segítsünk. Szerintem ez nem így van. A legfontosabb, amit Ő szeretne, hogy békességünk legyen. Nekem tíz napomba telt, mire vissza tudtam érkezni abba a békességbe, amit Istentől kapok. Ahol tisztán tudok Őrá tekinteni, és nem az elvárások és a bűntudat irányít. Innen pedig már hirtelen nagyon egyértelműnek tűnt, hogy igen, gyerünk, csináljunk valamit! Eljutottam oda, hogy azért szeretnék segíteni, mert én szeretném, és nem mások, vagy a saját elvárásaim miatt. Szabadon, és jó szívvel tudtam indulni.
- Hol önkénteskedsz és pontosan mit csinálsz?
- A Keleti pályaudvaron, körülbelül tíz napja. Ahogy megérkeztem, az első szervezet standjához odamentem, és azóta is ott dolgozom. Szállások közvetítésével foglalkozom. Jelentkezhetnek szállás felajánlók, az adminok felvezetik az adatokat, van egy hatalmas adatbázis. Rengeteg ember ajánl fel rövid- vagy hosszabb távú lakhatást Budapesten és vidéken is. Napközben tizen-tizenöten vagyunk, éjszaka csak hárman-négyen. Ehhez a munkához szükséges egy saját laptop, és korlátlan telefonálási lehetőség. Amikor beérkezik egy vonat Kassáról vagy Aradról, leszáll kétszáz-négyszáz ember, akik több napos utazás után érkeznek meg. Felveszem az adataokat: hány fő hány éjszakára keres szállást, és keresek számukra egy megfelelő megoldást az adatbázisunkból. Egyeztetek a szállásadóval, ha rendben van, akkor szerzek fuvart még számukra. Nagyon sok önkéntes várakozik a Keletiben, akár több órán át is, hogy elvigyék a menekült családokat az úticéljukhoz.
Nem csak magánszemélyektől érkeznek felajánlások, hanem hotelek, hostelek, iskolák és gyülekezetek is ígérnek hosszabb távra is megoldást a családoknak. Először őket keressük meg, második körben pedig a menekültszállásokat, és legvégül vesszük igénybe a magánszemélyek felajánlásait.
- Miket tapasztalsz a helyszínen?

A Keleti pályaudvaron most egy egészen más világba csöppen az ember. Egyszerre iszonyatos és felemelő.

Nagy a tömeg, a bűz, a kosz. Hangzavar van. Kaotikus állapotok. De sokat javult a helyzet. Nagyon sok civil szervezet van kint: Katolikus Karitász, Máltai Szeretetszolgálat, Vöröskereszt, Hit Gyülekezete, Zsidó Hitközség, Kétfarkú Kutyapárt, Migration Aid - remélem nem hagytam ki senkit. De ott van például a Vodafone is, akik ingyen sim kártyákat osztanak. Civilek gyereksarkot rendeztek be a hosszasan várakozóknak pihenő matracokkal, babakocsikkal.
Viszont nincs egy összefogó, aki mindent korrdinálna. Hiányoztak az irányító táblák, hogy pl. a mobilvécék, orvosi ügyelet, szállásközvetítők, nemzetközi pénztárak merre találhatók. Egy beszámoló hatására önkéntesek elkészítették ezeket a táblákat, eljöttek és kitakarították a mobil mellékhelyiségeket - vajon ezt ki csinálta volna meg? -, és azt hiszem a nyakba akasztható “Tolmács”, “Fuvaros” táblákat is ők hozták. Nagyon nagy segítség volt. Felemelő megtapasztalni, hogy nem számít, ki vagy vagy honnan érkeztél: itt mindenki ugyanazért a célért dolgozik. Mindenki a menekülteknek segít. Az egyházak közötti, egyébként létező erős megosztottság egyáltalán nincs jelen.
- Hogyan hat rád ez a munka?
- Az érkezők rémültek, sokkos állapotban vannak. Sokan nem beszélnek angolul, még inkább elveszettnek érzik magukat. Az első alkalommal, ahogy beérkezett egy vonat, és a menekülők odatolultak a standunkhoz, mindenki egyszerre beszélt, úgy éreztem, ezt nem lehet megoldani, az emberek soha nem fognak elfogyni. Fel kellett állnom, mert rosszul lettem ezalatt a nyomás alatt.

Kisebbfajta pánikrohamot kaptam. Hazarohantam. De tudtam, hogy ha karambolozol, újra azonnal autóba kell ülni. Úgyhogy másnap délben visszamentem.

Úgy terveztem, hogy csak pár órát maradok, de aznap éjjel egykor indultam haza. Magába szippantott. Megtanultam tartani a ritmust, és hihetetlen jó érzés ennyi családnak segíteni. Én is nagyon sokat kapok általa. Ugyanakkor hazaérve rettenetes fáradt vagyok minden nap. Erős lelki megterhelés. Nehezen bírok elaludni, rémült arcok, segítségkérő ukrán mondatok járnak a fejemben. A fiatal nő, aki a kisbabáját karjában tartva néz rám, mögötte egy ki tudja milyen kihívásokkal járó hosszú és gyötrelmes utazás, nem tudom, kiket hagyott maga mögött, próbál utolsó energiáit összpontosítva válaszolni az angolul feltett száraz, informatív kérdéseimre. Amikor sikerül szállást találnom neki, megérintem a vállát, és megnyugtatom, hogy rendben van minden, lesz hol aludnotok ma éjjel… és ő zokogni kezd.
Hatalmas tömegek érkeznek, arra nem igazán van idő, hogy kedvesek legyünk… Pörög minden, helyzeteket kell megoldani, nem kérdezhetem meg, hogy hogy vannak, egyszerűen nincs rá idő. De a gyakorlati segítségen túl annyira sokat jelent számukra egy-egy emberi gesztus, egy szeretetmegnyilvánulás.

A riportunk folytatódik, kövessétek velünk Juti értékes tapasztalatait!

(A fotó Végh Juti tulajdona.)

Baráth Mea