Kavicsok

Egyszer volt, hol nem volt egy hangyakislány, Szirom. Szirmot nem várta az anyukája, mert még ő maga is hangyalány akart volna lenni, de megkérte Hangyapapa feleségül, s Hangyamama igent mondott, mert amúgy vágyott volna sok szeretetre, figyelemre. Hangyapapa nagycsaládról álmodott, Hangyamamának azonban rossz tapasztalata volt a családról, ezért nem igazán tetszett neki az anyaszerep. Szirom hiába volt szép és formás hangyababa, hiába sírt apró ágyacskájában, hogy vegye már fel Hangyamama, s dajkálja, becézze, Hangyamama erre nem volt hajlandó. Így Szirom beletörődött, hogy ő nem fontos Hangyamamának, sőt Hangyapapának sem, hiszen apukája sem törődött vele. Egymaga játszadozott hát apró játékaival, nézte a fények kergetőzését a kavicsokon, s mikor megszületett kistestvére, Bibe, az ő kicsi csápjain. Bibe sokat betegeskedett, ezért Hangyapapa és Hangyamama féltő gondoskodással vették körül, amitől Szirom egyre rosszabbul érezte magát. Ilyenkor féltékenység mardosta kis hangyaszívét, ami csak olyankor enyhült, amikor esténként anyukája mellé ült, és mesét olvasott. Hangyamama egyik reggel összeveszett Szirommal, mert Szirom nem szerette volna felvenni új ruháját.

  • Hihetetlen, milyen rossz vagy, hogy lehet valakinek ilyen rossz természete – kiabálta Hangyamama. – Soha nem fog téged senki feleségül kérni! Ezt jegyezd meg jól, Szirom! – tette még hozzá dühösen Hangyamama, és amikor hazaért a munkából Hangyapapa, neki is elpanaszolta Szirom viselkedését. A szomorú Sziromhoz odabújt Bibe, de Szirom elzavarta.
  • Menj innen, elegem van belőled! – mondta, s tovább gubbasztott a kis ág alatt.

Másnap sütött a nap, a hangyagyerekek kifutottak a mezőre, s élveztek a többiek társaságát. Nyár volt, jó volt kinn lenni, jobb, mint bent, hiszen szüleik egyre többet vitatkoztak. Hangyamama féltékeny volt Hangyapapára, mert a kolléganői látták egy másik hangyával a bokrok alatt. Hangyapapa hiába bizonygatta, hogy csak beszélgettek, Hangyamama nem hitt neki, és a szóváltást pofon követte. A kishangyák nagyon megijedtek, kérlelni kezdték szüleiket, hogy hagyják abba a vitatkozást. Sziromnak hamarosan fájni kezdett a hasa, Bibe többször tüdőgyulladást kapott.

És ez így ment napról napra.

Hangyapapa rosszkedvű lett.

  • Hogy néztek ki, lányok?! Ideje elmenni fodrászhoz – mondta.

De Szirom nagyon rosszul érezte magát, ő hosszú hajat szeretett volna, amibe a szél bele tud csimpaszkodni, és fel tudja repíteni arra a nagy fára, ahonnan éjjelente a csillagokat látni. A csillagokon túl van valaki, aki szereti őt. Hangyapapa és Hangyamama hamarosan elváltak, és elmentek. Hangyamama a patakon túlra költözött egy fiatal és fess hangyafival, Hangyapapa is keresett egy nőcskehangyát, akinek nem kellett Bibe és Szirom, mert volt már neki két hangyagyereke.

Így cseperedett fel hamarosan Szirom, aki tudta, hogy iskolába kell járni, ha életben szeretne maradni, tehát továbbra is jártak a hangyaiskolába, ahová a többieket apró sütikkel küldték el a szüleik. Szirom nem hozott sütit, egész nap a padban üldögélt, és senkinek nem mondta el, hogy neki nincsenek szülei. Egyszer egy patak partján apró köveket talált, amiket elnevezett Szégyennek, Visszautasítottságnak, Erőszaknak, Elszigeteltségnek, Hazugságnak, Bujaságnak és Sértődöttségnek. Ők lettek a legjobb barátai, mindenhová magával cipelte őket, azt játszotta, hogy ők megvédik.

Bár Hangyapapát gyötörte valami lelkiismeretféle, mert hajnalonként, amikor a nap felkelt, meglátogatta lányait, akik akkor ébredeztek.

  • Hogy néztek ki?! Hogy áll a hajatok?! Milyen ruha van rajtatok?! – mondta, amikor a lányok álmosan apjukra néztek.

A hangyalányok így megtanulták, hogy a legfontosabb a Szépség, s Szirom talált is egy újabb apró kavicsot, amit elnevezett Szépségnek, és még egyet, amit meg Hiúságnak hívott. Így egyre nehezebb lett kis táskája, amit folyton magánál hordott, s ami védte őt, de meg is akadályozta, hogy valaki igazán közel kerüljön hozzá.

Szirom férjhez ment, hamarosan egy kislánya született, és nemsokára még egy. Bár a házassága jól indult, hiszen egy időre újabb kis kavicsai: a Barátság, a Biztonság és a Béke foglalták el kis táskájában a régiek helyét. Azonban oly kicsinyek voltak ezek az újak, hogy hamar elvesztette őket, és a régiek: a Sértődékenység, a Visszautasítottság, az Erőszak újból hátizsákjának konok lakói lettek. Szirom sokat sírdogált, és egyre rosszabbul érezte magát.

Elváltak, két kislánya, s három nagyobb kavicsa: a Bujaság, a Hazugság és a Hiúság vele maradtak, és ez utóbbiak sugallatára úgy érezte, hogy legfontosabb az életében a Szerelem, amit folyton, mint elejtett kis drágaköveket, felszedegetett az út mentén - bár csillogásuk hamis volt. Néha, ha nagyon szomorú volt, felmászott gyerekkori fájának tetejére, és onnan bámulta a csillagokat, keresve az arcot, aki szereti őt.
Egyszer, amikor újra fenn üldögélt egy lombkorona tetején, és az augusztusi, aláhulló csillagokat számolta, kinyílt egy ajtó és kilépett Valaki. Bíborszínű palástja betakarta a kis didergő hangyalányt.

  • Bátorság! Ne félj! Szeretlek. Mindig is szerettelek – mondta szelíd hangon.
  • Te ismersz engem? És úgyis szeretsz? – nézett meglepődve Szirom. – Az nem lehet. Engem senki sem szeret. Engem nem lehet szeretni…, én rossz vagyok. Én senkinek sem kellek – válaszolta szomorúan a kis hangya.
  • Én alkottalak. Anyád testében én szőttem apró lényedet. Szirom, te gyönyörű vagy! Értékes vagy! Szeretlek téged annyira nagyon, hogy meghaltam érted – mondta a hosszú hajú különös lény és a tenyerébe vette a kicsiny testet.

Ez biztos? – hitetlenkedett még mindig Szirom, de biztonságban érezte magát ott, abban a hatalmas és gyengéd kézben. S mintha most először csúsztak volna ki régi kavicsai hátizsákjából, amiket sokáig csöppnyi hátán hordott: a Bujaság, a Hazugság, a Hiúság, a Szégyen, a Visszautasítottság, az Erőszak, az Elszigeteltség és a Sértődöttség. Szirom egy pillanatra megfoghatta a Szabadság fényes gyöngyszemét. Igaz, utána még többször megkereste régi kavicsait, de egyre ritkábban tette ezt, hiszen napról napra tisztábbnak, szelídebbnek, szeretettel telibbnek érezte magát.

Hamarosan rádöbbent, mily sok társának vannak láthatatlan kövei, amiket hátizsákjukban cipelnek, s amelyek hátráltatják őket a Szabadság megélésében.

Szirom ma feladatának érzi, hogy másokat is segítsen az úton, oda, abba a hatalmas és gyengéd kézbe, ahol Biztonság, Béke és Szeretet kristálygömbjei vannak. S bár korábban nehezére esett, hogy másokat úgy hallgasson végig, hogy nem ad egyből tanácsot, ma már egyre jobban megy neki az, hogy pusztán jelen legyen, meghallgasson. Képessége adatott arra, hogy kezdeményezzen, s ma már tudja azt is, hogy nem az a legfontosabb, hogy neki igaza legyen. Képes lett engedni, s egyre jobban tud bízni abban, hogy valóban semmi sem véletlen. Egyre inkább elhiszi azt, hogy őt igenis lehet szeretni. Pusztán a létezése okán – rövid vagy hosszú hangyahajjal, mindegy. Merthogy a Megbocsájtani tudást is mai kavicsai közé sorolja, így már nem gondolja, hogy Hangyapapa és Hangyamama a világ leggonoszabb teremtményei lennének. S bízik abban, hogy amit ő elrontott két, kicsi hangyalánya nevelése kapcsán, (egyszer majd) neki is megbocsátják.

Konkoly Edit

Budapest
2017 május 8.