Jó tett helyébe...

Zsúfolt postán álldogáltam a soromra, vagyis a sorszámomra várva, közben az embereket figyeltem. Idős néni battyogott hívatlanul, sorszám nélkül az egyik ablakhoz, és az aznapi postai értesítőjét mutogatta türelmetlenül. Nagyon megsajnáltam, hiszen néha nekem is fejtörést okoz, vajon melyik gombot nyomjam meg az ügyintézés kiválasztásánál, ráadásul úgy, hogy ne is várakoztassak meg senkit, aki türelmetlenül érkezett, pedig én még csak életközépben vagyok! Hogyan is érthetné valaki ezt a világot 80-90 évesen?

Az alkalmazott kedélyesen megpróbálta elmagyarázni, hogy most még a postásnál van a levélküldeménye, ami az önkormányzattól jött, csak holnaptól tudja átvenni. Látszott, hogy nem értette meg. Idegesen szerette volna megtudni, hogy miért küldenek neki a hivatalból levelet, mikor mostanában járt náluk személyesen, és hogy mi van benne..., de ugye a postai hivatalnok nem tud ezekre válaszolni, így a néni frusztráltan távozott.

Elintéztem az ügyemet, és még utolértem őt az utcán. Nagyon zaklatott volt – messziről elárulta heves testbeszéde: hangosan perlekedve, a botjával hadonászva csoszogott a járdán a tömegben, megpróbálva társas magányában feldolgozni a tehetetlenségét, de ettől csak még messzebbre húzódtak tőle az emberek. Elfacsarodott a szívem. Egy idős hölgy, ebben a rohanó, szinte követhetetlen, folyton változó világban, egyedül, kiszolgáltatottan... vajon vannak-e gyerekei, miért nem segítenek neki... – ezek az érzések jöttek fel bennem.

Megállítottam, és elmondtam, hogy láttam a postán, sőt szívesen elmagyarázom neki, miért nem tudta felvenni a levelét. Magam előtt láttam a hálás, kis ráncos szemét, amint megkönnyebbül, kicsit talán el is érzékenyül, hogy milyen rendes emberek vannak még ebben a kegyetlen világban, és természetesen én leszek az, aki visszaadom valakinek, aki kiszolgáltatott, az emberiségbe vetett hitét... – egy kicsit már én is elérzékenyültem, de hát, nem így történt!

A segítő melléállás, pont azt a szelepet nyitotta ki benne, amire nem számítottam: eleredt a nyelve, és ontotta rám a rossz érzéseit. A hadonászás, káromkodás is felerősödött, de most már kettőnket kerülgetett az értetlen tömeg. Odaveszett a jóérzésem. Milyen dolog már, hogy én önszántamból kedvesen mellészegődök, és még a végén úgy festünk itt, mintha én bántottam volna a nénit, aki ilyen hevesen fejezi ki mellettem a rossz érzéseit!? Tényleg ezt érdemlem???

Szakmai elhivatottságból mégis félre téve a saját érzéseimet, elkezdtem még jobban rá figyelni! Dühös – igen, ezt értem! A postásra, aki – szerinte - nem csengetett be, az önkormányzatra, akik levelet küldtek, pedig most járt náluk... és én most megint eldönthetem, hogy embertársként viselkedek-e, vagy otthagyom mondván: „Velem aztán senki ne beszéljen így, hiszen nem tettem ellene semmi rosszat!” Mindkettőhöz jogom van, szabadon dönthetek!

Az embertárs győzött bennem, beleálltam a helyzetbe! Nőként tisztában vagyok vele, hogy ha valami nyomja a lelket, akkor azt szavakba kell önteni, hogy könnyebb legyen! Hagytam. És miközben értően hallgattam, az eddigi harag új ruhát öltött magára, és világossá vált előttem, hogy ebben a rám zúduló érzelmi áradatban rengeteg FÉLELEM is van. Attól pedig nem félek annyira, mert arra pont azt kell adni, amit eredetileg is akartam – biztonságot, megnyugtatást – jó helyen járunk, alakul!

Türelmesen kivártam, hogy csillapodjanak a gesztusai, majd szépen átvettem a szót.

- „Megértem, hogy ennyire zaklatott. Nem tudom ugyan megmondani, mi van a levélben, de még az is lehet, hogy semmi új, hanem pont azt írták le, amiben megegyeztek magával az önkormányzaton, mikor bent járt náluk. Nyugodjon meg, egyelőre nincsen semmi gond! Legyen otthon jövő héten, ugyanezen a napon, és figyelje nagyon a csengőt, mert akkor újra ki fogja vinni a postás ezt a küldeményt, és akkor át tudja majd venni!”

Megnyugodott. Mint egy kisgyerek, még egyszer elismételte a hallottakat, és elköszöntem tőle. Nem azt kaptam, amire számítottam, de az emberségbe vetett hitem megerősödött!

Embertársnak lenni – még így is - jó! De néha megfelelő távolság is kell hozzá!

Harsányiné Városi Ildikó
2018 november