Faluszéli krónikák - Baráth Mea írása

fotó: Mihalka Csaba, Déjá Vu fotó

A közért mellett ültem le egy padra begyűjteni a bőröm alá az őszi napsugarat, csak úgy lenni a mostban, megállni egy kicsit, mielőtt hazaindulunk. A gyerekek elszaladtak a közösségi színpadhoz, ott mókáznak.
Egy fényes, nagy autó áll meg nem messze tőlünk, erőteljes léptű, csinos hölgy száll ki belőle, és indul határozottan a bolt felé. Itt nálunk köszöngetni szokás, szeretem, mert otthonos. Készülök a jónapottal, de ő jobban siet.
Nem sokkal később újabb autó. Szerényebb, ahogy a tulajdonosa is. Nehezen kászálódik ki a vezetőülés mögül. Idős ember, barázdált arca sötét, ruhája poros, görnyedten jár. Míg a közért felé indul, az előbbi hölgy már kifelé jön, és hangosan megszólítja az öreget.
- Nahát, megint megszomjaztál?
A férfi fel sem néz. A nő sem áll meg, az autójához megy nagy léptekkel, de mentében folytatja:
- Nem lesz sokba neked ez a nagy szomjúság?
Mosolyog. Elégedetten, magabiztosan. Helyretette a világ rendjét.
A gyerekeim a színpad körül futkosnak. Melenget a szelíd őszi napfény.
Az idős ember, akinek már "több van hátra, mint előre", arca barázdáiban hordozza a múltat, kifelé lépked a boltból. Önkéntelenül is a kezét nézem: mit vásárolt? Tényleg italért ment? Egy darabka sajt, néhány kifli. Persze lehetett volna egy kis üveg rövid is.
Megáll az autója mellett. A gyerekeimet nézi. Megszólít.
- Szépen játszanak.
- Igen. - mosolygok.
- Én építettem. A színpadot. Meg a lenti fociöltözőt is ám! És azt a házat is megcsináltam. Milyen ferde volt a fala! Beletettünk sokat, hogy ma így álljon.
Könnybe lábad a szeme.
- Van annak vagy harminc éve is. Hát, viszontlátásra.
Nehézkesen ül be az autóba.
- Micsoda egy nyomorék vagyok.
Ezt már magának dünnyögi.
Egy idézet jut eszembe. Jézusról szól.
"Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el..."
Japánban a törött, repedt tárgyat nem dobják el, hanem arannyal "javítják". Az eljárás neve: kintsugi. A sérülés nem tűnik el, nem próbálják elfedni. Ellenkezőleg. Feltűnőbb, csillogóbb, mint a tárgy eredeti részei.
Mindannyian megrepedtünk már. Ha engedem, az aranyló fény bejut a szívembe ezeken a repedéseken át, átmelegít, és jobb emberré tehet.

Baráth Mea 

fotó: Mihalka Csaba, Déjá Vu fotó