Ajándék

Szegedi Balázs ( Budafok, 2015. május )

Lassan véget ér az az egyéves lelkigondozói alapképzés, amit Reimer Márti vezet. A gyülekezetünkből idén öten vehettünk részt, míg tavaly ketten végezték el.

Sokat tépelődtem a jelentkezés előtt. Egyrészt kell-e ez nekem? Biztosan akarok-e újra iskolapadba ülni, tanulni, dolgozatokat írni? Másrészt úgy nőttünk fel, hogy minden, ami “ön”-nel kezdődik (önismeret, önmagunk mélyebb vizsgálata), az önző és téves, hiszen nekünk jó keresztyénként a másikkal kell foglalkoznunk, nem pedig magunkkal. A pszichológia, pszichoterápia és minden ami “pszicho”, az meg eleve gyanús, jobb ezektől távol tartani magunkat. A barátkozók órája, majd később a növekedni vágyók csoportjával kapcsolatban viszont egyre jobban éreztem, szükségem van tanulásra, továbblépésre, hogy jobban tudjak segíteni.

Azt csak csendben jegyzem meg, még ennél is jóval erősebb volt az a vágyam, hogy magamat mélyebben megértsem, megismerjem. Egyre többször szaladtam bele a korlátaimba, hibáimba, és szerettem volna kicsit jobban érteni, hogy bizonyos helyzetekben miért azt teszem, amit, vagy miért úgy reagálok, ahogy. Egyre erősebben foglalkoztatott az is, hogy gyülekezeti tagként mi az, vagy mik azok a lelki ajándékok, amiket Isten adott? Hogyan lehet ezeket felismerni, hogy aztán tudatosan, a helyemre kerülve tudjam használni őket? Hát, valahogy így vágtam bele!

Ha most visszanézek erre az egy évre, akkor az a szó jut eszembe, hogy: AJÁNDÉK. Méghozzá: óriási! Sok mindent tanultunk, tágult a látókörünk, és elkezdtünk új nézőpontokból rálátni az életünkre.

Számomra mégis az lett a legfontosabb, amit magammal kapcsolatban tanulhattam, láthattam meg. Fájdalmas érzés, amikor az ember óvatosan lehámozva azokat a héjakat, védőrétegeket, amik elfedik, hogy valójában “mi lakik a szívében”, elkezd mélyen belelátni a saját lelkébe. Megdöbbentő volt szembesülni az igazi motivációimmal, azokkal a vágyakkal, amik mozgatnak, hajtanak, meghatározzák, hogy mit miért teszek. Ezekkel korábban nem kellett szembenéznem. Szépen, csendben, a mélyben fejtették és fejtik ki hatásukat.

Olyan ez, mint a műtét. Az elején, amikor vágni kell, akkor az se nem jó, se nem szép. De kiderülnek, felszínre jönnek a dolgok, és végre elkezdődhet a gyógyulás!

Ez az, amit kaptam, és aminek az értékét fel sem tudom becsülni. Ez nem olyan, mint az érettségi, ami egyszer megtörtént, és utána kész van, megvagyunk. Folyamatosan dolgom van vele! Újra és újra kérnem kell Istent, hogy vizsgáljon meg, és mutasson rá azokra a dolgokra, amikben változnom kell! Azt tapasztalom, hogy ez cseppet sem könnyű! Nagyon makacsak a berögződöttségeim. De Isten hatalmasabb, és az Ő Lelke képessé tesz a változásra! Annyira jó, amikor egy kicsit sikerül előre lépni ezen az úton! Ő végzi a feltárást és a gyógyítást is (“...megsebez, de be is kötöz...”), így tesz egyre alkalmasabbá arra, hogy segítségül lehessünk mások számára is.

A képzés elején még lelkesek voltunk, ami a végére szinte csüggedésig fajult, mert kezdtük meglátni, hogy mennyire alkalmatlanok vagyunk, és mennyire keveset tudunk. Azonban, ahogy egymás között beszélgettünk, egyre biztosabbak vagyunk abban, nem véletlenül vehettünk részt már 7-en a gyülekezetünkből, ezen a képzésen. Valószínűleg Isten szeretné használni ezt a közösség életében is. Egyelőre még nem látjuk, hogy mi lesz ennek a formája. Azonban a gyülekezeti imahét alatt elkezdtünk valami újat, amit “Meghallgatlak”-nak neveztünk el. Bárkinek, aki szeretett volna beszélgetni, együtt imádkozni, az alkalom végén volt erre lehetősége.

Ez a “Meghallgatlak” csoport most is működik. Ha szükséged van valakire, akivel beszélgethetsz arról, ami foglalkoztat, akivel együtt imádkozhatsz, és bizalmad van felénk, akkor örömmel meghallgatunk.