A félelem sokrétű arca

A másoktól való segítségkérés soha nem ment könnyen. Az Eleos lelkigondozói alapképzés elvégzése óta tanulom megfogalmazni a szükségeimet és bátrabban bevállalom a fájdalmat, ha mégsem kapok segítséget.

Munkahelyemen újabb félelmi területtel szembesültem. Egy évek óta rám bízott gyakornok felett sokat anyáskodtam, és tanítottam neki sok mindent. Ez a tanítás és segítés nagyon könnyen ment. Gyakornokomnak önérvényesítő hozzáállása van. Néha nem veszi fel a telefont, illetve nem hív vissza, vagy eltűnik hosszabb időre a saját ügyeit intézni úgy, hogy nekem nem szól. Szabadságot jegyez magának, amit velem nem egyeztet. Nem tisztel, mint főnököt.

Mindemellett nem szól, ha valami baja van.

A gyakornokomnak sokat segítek, szinte mindent megteszek, amit kér. Megértő vagyok vele, bátorítom és segítek neki. Egy ideje már vezetőként kellene kiadnom neki feladatokat.

Viszont eddig nem mondtam el egyértelműen az elvárásaimat, illetve nem adtam határidős feladatokat. Úgy érzem, hogy átestem a ló másik oldalára. Szinte már nem is én vagyok a főnök. Erős a félelmem: „mi van, ha ellentmond, vagy ha nem engedelmeskedik nekem?”

Viszont egyre inkább éreztem, hogy az elvárásaimat és a véleményemet ki kellene fejeznem! Ez a feladat bennem nagy belső konfliktust eredményez, amit nehezen tudok leküzdeni. Az egyik keresztyén parancsolat, miszerint: „Semmit ne tegyetek önzésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil.23-4 vers) ez is meggátolt abban, hogy vezető szerepemből fakadóan utasítást adjak a beosztottamnak. Ez valahogy nem állt össze bennem.

A témához kapcsolódik egy átbeszélt, gyerekkori kedves emlékem is. Az első kutyámat (Cézár, Muli), nagyon szerettem. Sokszor mondtam, hogy vagy apuhoz, vagy a Mulihoz megyek férjhez :-) Egyszer a tesóm barátja elhozta a kutyáját hozzánk. Ez a kutya meg akarta harapni Mulit, és én odatartottam a karomat, hogy inkább engem harapjon meg. Fájt egy kicsit, de örültem, hogy nem a kutyámnak kellett szenvednie! A történet alapján a következőkre lettem figyelmes. Gyerekként önfeláldozó voltam, hogy elismerést, szeretetet és dicséretet kapjak. Kialakult az a téves életértelmezésem, hogy csak akkor szeretnek, dicsérnek, ha valamit teszek érte cserébe. Önmagamért engem nem lehet szeretni, csak akkor, ha kb. háromszor annyit teszek, és én szeretném, ha dicséretet kapnék.

Az önértékelési problémáimat felismertem, és azt is, hogy az irodai helyzetben egyértelműen alá-, fölérendeltség van köztünk, de én vagyok a főnök.

Felismertem, hogy a belém ivódott kisebbrendűségi gondolkodásmódot le kell vetkőznöm, és a vezetői feladatokban sokat kell fejlődnöm. Ez a kemény harc önmagammal szemben arra megy ki, hogy végre elfogadjam értékességemet! Ne hagyjam, hogy a kapott dicséret miatt érezzem magam értékesnek! Istentől megkapom a feltétel nélküli szeretetet, és ez a legfontosabb! Tanuljam meg Isten szemével látni önmagam. Akkor nem kell azon aggódnom, hogy mit gondolnak mások rólam, mert nem abból vezetem majd le az értékességem! El kell fogadnom azt, hogy Isten drága, gyönyörű gyermeke vagyok, akinek állandó a státusza: üdvözült, megigazított, értékes az Úr Jézus érdeméért!

Lévai Szilvia